Márton László: Lepkék a kalapon

Egy régi szép történet elevenedik meg a színpadon legalábbis, a 19. századvégi nyitóképünk, amit bemutathatunk, ezt ígéri, balsejtelmünk azonban fokozatosan kap erőre, miközben figuráink életre kapnak.
Aprólékos lélektani ábrázolásra azonban nincs idő, úgy ahogy a valóságban sincs már, bohózatunk színpadán sincs, ebben a törékeny porcelánvilágban a fokozatosság helyett sebes fordulatokkal bontakozik ki a szerelmi háromszög, a világfájdalom, a melodráma, az infantilizmus s mindezekhez bizonyos mellékszálak is gyorsan felzárkóznak.

„KLÁRI Megállj csak, jön a Radiszló, majd ő lesz az új apukád, és lerágja mind a két füledet!
MARIANN Nincs is Radiszló!”

„STIFTER Amibe lábukat rakták? Micsoda szokás! Kultúrember
nem kiengedi magából a disznót, hanem rázár ajtót, és oktatja, neveli.”

Az a világ látható ebben a bohózatban, amit Isten kalapjának nevezünk.

Szereposztás:

Spangenberg Radiszló, császári és királyi korlátnok:
Kosztolányi József
Baán Olga:
Rácz Tamara
Baán Viktor: Lipták László
Baán Márta:
Péterffy Andrea
Baán Mariann:
Vecsernyés Viktória
Baán Klári:
Molnár Kinga
Baán Mili:
Nógrádi Claudia
Baán Gábor, vizgyörki lelkész:
Papp Péter
Tax Iván, bocsári földbirtokos:
Gargya Balázs
Stifter Adalbert, orvos:
Spitzer Jenő
Dahó Sámuel, vizgyörki néptanító:
Tóth Csongor
Pillér Gábor, bocsári parasztlegény:
Hardi Csaba
Rozgonyi, terménykereskedő:
Németh György Attila
Dahó Ágnes:
Bene Barbara

Díszlet-jelmez:
SZESZ-Délikert Színház
Plakátdesign:
Szögi Tamás
Fény-hang:
Horváth Attila
Rendezőasszisztens:
Kondor Alexandra
Rendező:
Varga Norbert

Ingmar Bergman: Fafestmény-színmű

Féled-e a halált?

„Néhány évig tanítottam a malmői színházi stúdióban, vizsgaelőadásra készültünk, de nem tudtuk mit adjunk elő. Akkor eszembe jutottak gyermekkorom templomfalai a rengeteg képpel. Néhány délután alatt írtam egy kis darabot,melynek fafestmény lett a címe, és minden diáknak volt benne szerepe a legcsinosabb fiú volt sajnos a legkevésbé tehetséges, operettszínésznek készült: ő játszotta a Lovagot aki nem bírt beszélni mert a szaracénok kivágták a nyelvét. A fafestményből alakult ki lassanként A hetedik pecsét…..

(Ingmar Bergman: Laterna magica)

A Fafestmény ötlete Bergman személyes élményeihez kapcsolható. Egyrészt a gyermekkori istentiszteletek alkalmával megfigyelt középkori festmények bibliai motívumainak hatásából született, másrészt, a modern ember léthelyzetére való reflexióból.

„Ha valaki egy pap otthonában születik és nevelkedik, korán alkalma nyílik arra, hogy bepillantson élet és halál kulisszái mögé. Apa temet, apa esket, apa keresztel, apa prédikál.” – vallotta erről Bergman.

Egy keresztes hadjáratból hazatérő lovag, és fegyverhordozója, Jöns szembesül kora rettenetes valóságával: pestissel, boszorkányégetéssel, kétségbeeséssel.

A darab alapvető kérdése jellegzetesen huszonegyedik századi, a modern ember kételyeit fogalmazza meg, magányát, haláltól való félelmét. Ezért modern embernek az elemi, egzisztenciális szorongása allegorikus formában, a középkori moralitás és a haláltánc kereteiben fogalmazódik meg.

Így együtt kérdezzük meg a nézővel, vagy éppen a nézőtől: A kérdés ebben a helyzetben hogyan élnénk addig, ameddig élhetünk? Milyen elv szab irányt tetteinknek? Vagy nincs, és nem is volt ilyen? Kinek lennénk fontosak? Mi is az igazán fontos? Fontos lenne egyáltalán valami?

Mer válaszolni?

Szereposztás:

Fiatal lány:
Csonka Dóra
Jöns:
Hadzsy János
Lovag:
Tichy-Rács Ádám
Boszorkány:
Rácz Tamara
Mária:
Péterffy Andrea
Kovács:
Spitzer Jenő
Liza:
Jeney Luca
Színész:
Kosztolányi József
Karin:
Vecsernyés Viktória

Zenekar:
Hegedűs
Djembe:
Kerpics Judit

Díszlet:
Horváth Gábor
Jelmez:
SZESZ- Délikert Színház
Fény:
Birkás Tibor/ Nahóczky Viktor
Plakátdesign:
Szögi Tamás
Rendezőasszisztens és súgó:
Kondor Alexandra
Koreográfus: Rózsa Miklós
Rendezte: Varga Norbert

Balázs Béla: Halálos fiatalság – dráma

Balázs Béla műve eredetileg három felvonásos és 1917-ben íródott, és a Kékszakállú herceg várának előzményeként tekintenek rá.

A halálos fiatalságra némely korabeli kritika a “fojtogató” jelzőt használja, amelyet Varga Norbert is átörökít a SZESZ egyfelvonásosában. Igazi lélektani dráma ez, alapos és művészi pontossággal megrajzolt karakterekkel. A figurák messziről ismerősek, talán a habitusuk, leginkább erőszakosságuk miatt: mindent azonnal akarnak, úgy mint mi, a ma emberei.

Az egyfelvonásos főszereplője, Ágnes is igazi mai nő, aki ma nem tud dönteni vagy nem is akar. Felismerjük benne a művészethez való ragaszkodását, és szikár kiállását mellette. Átéljük a drámát, ahogy négy különböző figura próbálja rákényszeríteni akaratát. Ebbe a fáradt levegőbe rokkan bele Ágnes. De vajon mi bírnánk az ő helyében?
A felvonás végén ha akarja, döntse csak el a néző. Vagy ha tudja…

Szereposztás:
Dobray Ágnes:
Kincses Kornélia
Dobray Félix
(Ágnes unokatestvére):
Hadzsy János
Józsa Miklós:
Spitzer Jenő
Lili (Ágnes kollégája):
Soós Julianna/Péterffy Andrea
Báró Lublóy:
Gyekiczki Balázs;
Julcsa (Ágnes cselédje):
Rácz Tamara
Jani(pincér):
Varga Norbert
Gitta:
Kondor Alexandra
Lola:
Vecsernyés Viktória
Rendezte:
Varga Norbert

“Rohadt az államgépben valami” – dráma két részben

„…magamban hordtam a gynti koncessziók magvát; néha-néha felkötöttem a manó-farkot; néha-néha elmentem hívatlan prófétának. De Brand is voltam. Titkon és mélyen – főleg Brand. Az igazságok kérlelhetetlen hirdetője. A »százszázalékos« ember. És ezért is megyek, mielőtt engem is megköveznének. […] Ilyen közel az elmúláshoz, csak a szeretetem és a hitem él. A hitem, hogy nincsen halál, csak élet és újra élet. Igazabb és felemelőbb élet…”/Részlet Horváth István Búcsúleveléből/

Horváth István és Tóth Kata holttestét 1941. október 18-án találták meg a Duna-parti Carlton Szállóban: előző nap önkezükkel vetettek véget életüknek.
1940-től az újjá alakult szegedi egyetem rektora az európai gondolkodású Nobel-díjas tudós, Szent-Györgyi Albert lett. A rektor egy újszerű diákélet megszervezésében is fontos szerepet vállalt, így – Sík Sándor professzor segítségével – támogatta a megalakuló Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaságát (SZEISZT).
Ebben a környezetben lett 1940-ben Horváth István szegedi bölcsészhallgató a SZEISZT egyik alapító tagja, illetve rendezője. Így a különböző szakok hallgatóiból álló társulat decemberben megkezdte a munkát; Horváth vezetésével elindultak a Hamlet próbái. A Városi Színház igazgatója a társulat rendelkezésére bocsátotta a Szegedi Nemzeti Színházat. Szent-Györgyi Albert rektor rendszeresen megjelent a próbákon, a napi sajtó egész oldalakon számolt be a SZEISZT munkájáról.
Shakespeare drámáját 1941. április 1-jén mutatták be hatalmas sikerrel: Ám az elismerések ellenére a történelem megpecsételte Horváth István sorsát: félig zsidó származása miatt (hiába volt ő református) kizárták a színházból. A közös munka során Tóth Katával egymásba szerettek, a Gertrudist alakító vegyészhallgató azonban nem mehetett hozzá a rendezőhöz. Az 1941-es fajvédelmi törvény értelmében nemcsak házasságot nem köthettek, de még a zsidó és nem zsidó közötti testi kapcsolatot is börtönnel büntették. Így október 17-én együtt öngyilkosságot követtek el a fővárosban. Az előadás e két embernek állít emléket.

Szereposztás:
Ifj. Horváth István:
Szerdahelyi Mátyás
Tóth Kata:
Vecsernyés Viktória
Idősebb Horváth István
– István édesapja:
Cseszkó Mihály
Szent- Györgyi Albert,
az egyetem Nobel
díjas rektora:
Kosztolányi József

SZEISZT:
Tárnok Éva – (Ophélia):
Rácz Tamara
Paku Imre, az egyetemi
Színjátszó Társaság elnöke:
Molnár Máté
Stachó Lajos
– (Claudius – Dánia királya):
Szemendrey István
Szabolcsi Gábor
– (Marcellus):
Hadzsy János
Tima Ferenc
– (Laertes fia):
Fehér Péter
Szemes Mihály
– (Rosencrantz):
Horváth István
Szász Károly
– (Hamlet királyfi):
Spitzer Jenő

További szerepekben:
Sándor – az újságíró:
Tichy- Rács Ádám
Barna Úr – a portás
/Színházi titkár
/újságkihordó:
Hajdú Róbert
Terike:
Mészáros Rita
/Letenovics Ivett

Fény-hang:
Magony Gergely
Súgó: Ertl Dóri
Rendezőasszisztens
és plakátfotót
készítette:
Kondor Alexandra
Plakátdesign:
Majkol
Rendezte:
Varga Norbert